Régebben imádtam a házibulikat. Ennek több oka volt. Az egyik, hogy főleg azokba a házibulikba jutottam el, ahol az emberek többségét ismertem, így nem kellett annyira távol merészkednem a komfortzónámtól, de mégis megvolt a lehetőség egy-két új ember megismerésére. A másik számomra nagyon meghatározó érv volt mindig az ilyen bulik mellett, hogy elképesztően gyűlölök táncolni, és én ha tehettem, mindent megtettem annak érdekében, hogy ezt elkerülhessem. Egy házibuliban azért erre lényegesen jobbak az esélyek, mint egy "szórakozóhelyen".

Sajnos azonban ahogy teltek-múltak az évek, idővel elapadtak ezek az alkalmak. Persze érthető. Ha rendeztél már életedben szilveszteri házibulit, akkor pontosan tudod, hogy az mivel jár. Amikor az ember még nem beavatott, akkor hajlamos azt gondolni, hogy ezzel végre tud tenni valamit a közösségért; ez egyszer végre lehetek én az Isten, akinek hálát adhattok a megváltásért. Vásárolsz vicces sapkát, műanyag poharakat, konfettit (egy csomó olyan szirszart, amit soha más okból meg nem vettél volna) És az emberek hálásak is... Nagyjából 35-40 percig, aztán elszabadul a pokol... Mindenki kiválóan szórakozik (hiszen szilveszterkor semmi nem lehet fontosabb, mint hogy kegyetlenül bekarmoljál és extázisba ess), kivéve persze téged, aki az egyetlen olyan ember vagy a társaságban, akinek van vesztenivalója. A lakásod, amit pár hónapja újítottál fel (talán épp hitelből), anyád kedvenc vázája, apád 15 éve őrizgetett whisky-je, vagy épp a jó/megtűrt viszonyod a szomszédaiddal. Aztán délelőtt, amikor végre az utolsó ember is eltakarodott, (akit amúgy nem is ismersz, csak jött a haverod szobatársával, leokádott az erkélyről, aztán elaludt az ágyadban) azon gondolkodsz, hogy vajon miért tetted ezt magaddal. Kb két dologgal vigasztalhatod magad: van rá esély, hogy a vendégeid valamivel több piát hoztak, mint amennyit felbontottak. Ezzel legalább feltöltheted a bárszekrényt. Már ami megmaradt belőle, hiszen mint az éjjel megtapasztalhattad: a pogóhoz egyáltalán nincs szükség rockkoncertre. Esetleg abban is reménykedhetsz, hogy a többség jól érezte magát, és valahol nagyon mélyen legalább pár ember bevéste az agyába, hogy Te voltál az, aki mindezt lehetővé tette. Ha legközelebb valamire neked lesz szükséged, akkor talán jobb alkupozícióból indulsz nála... Talán. De sokkal valószínűbb, hogy az egész egyszerűen nyom nélkül mosódik el az emlékezetekben. Hiszen minden évben van szilveszteri buli. Miért pont a tiédre emlékeznének?

Mindezt az egészet csak azért mondom, mert kevesebb, mint két napod maradt arra, hogy jelezd, ha nem akarod, hogy mások eldöntsék a megkérdezésed nélkül, hogy akarsz-e egy olimpia házigazdája lenni, és vállalni mindazt, ami ezzel jár. Bármit is gondolsz erről az egészről, szeretnélek óvatosságra inteni: ha a távolmaradásoddal most elveszed másoktól a lehetőséget, hogy részt vegyenek egy az életünket hosszútávon érintő döntés meghozatalában, akkor egyúttal azt is kockáztatod, hogy legközelebb pórul jársz, amikor megfordul a széljárás; talán a következő szilveszteri buli pont a Te nappalidban lesz, akár akarod, akár nem.

Támogasd az olimpiai népszavazást az aláírásoddal, hogy végre kikényszeríthessük a valódi társadalmi vitát: a kormány nemzeti érzelgésben tocsogó propagandahazugságai vagy az ellenzék olcsó demagógiája alapján nem lehet átgondolt, megalapozott döntést hozni.

Engedd meg, hogy bevezesselek a kulturált kommentmagatartás varázslatos világába! Ha szeretnéd csökkenteni annak a valószínűségét, hogy más embertársaid joggal feltételezzék rólad, hogy egy utolsó sutyerák vagy, érdemes betartanod a következő néhány egyszerű alapszabályt:

- Soha ne személyeskedj! Bármennyire is bicskanyitogató vagy hitvány az, ahogy a másik ember megnyilvánul, próbáld türtőztetni magad. Ha azt támadod, aki mondja ahelyett, amit mond, azzal csak a beszélgetés érvényességét pusztítod el. Egyetlen embernek sem változott még meg a világképe attól, hogy a másik libsinek, nácinak, birkának, idiótának nevezte.

- Ha valami miatt mégis képtelen vagy a fenti szabálynak eleget tenni, és mindenképpen szeretnéd megalázni a másik embert, akkor legalább törekedj arra, hogy legyen valami stílusod. Példának okáért egyáltalán nem elegáns a másik fél helyesírási hiányosságain lovagolni, sem az életkorán, vagy a profilképén. Lehet, hogy ezzel szerezhetsz magadnak néhány olcsó lájkot, de attól még ugyanaz a nívótlan senki maradsz.

- Ha még számodra is nyilvánvaló, hogy nincsenek a témával kapcsolatban érvényes meglátásaid, akkor tedd meg mindenkinek azt a hatalmas baráti gesztust, hogy csendben maradsz. Természetesen ha odaillő kérdésed van, azt tedd fel bátran, elképzelhető, hogy másokat is hasonló kérdések környékezgetnek.

- Ha úgy érzed, hogy tudomásod van valamiről, amitől az eredeti téma gazdagodhatna, vagy árnyaltabban lenne körüljárva, akkor ne fogd vissza magad. Mindenkinek szívességet tehetsz a hozzáadott értékkel, de ha teszed, akkor tedd felelősséggel! Csak olyasmit dobj be a közösbe, ami a meggyőződésed, és amiért hajlandó vagy felvállalni a (színvonalas) vitát azokkal, akik nem értenek egyet veled.

- Nem kell, hogy a tiéd legyen az utolsó szó. Sajnos gyakran futnak vakvágányra a beszélgetések. Ha látod, hogy nincs esélyed a másik embert észérvekkel meggyőzni, akkor állj ki a szélmalomharcból. Az írás nem olyan, mint a kimondott szó: nem csak arra fognak emlékezni az emberek, ami utoljára elhangzott. Ha nyolcvanötödszörre is elmondod ugyanazt, attól csak monomániás kényszerbetegnek fogsz tűnni, és eljelentékteleníted a mondanivalód értékét.

- És végül, könyörögve kérlek: ne tageld be az ismerőseidet a kommentfalon! Annyira alávaló, tapló szokás... Ha szeretnéd, hogy ők is lássák a postot, akkor vedd a fáradtságot, és nyomj rá a retkes megosztás gombra, és küldd el neki úgy, ahogy a minimális szociális érzékkel rendelkező emberek szokták. Senkit nem érdekel rajtad kívül a világon, hogy kik a barátaid.

Köszönöm, ha eme pár egyszerű tétel jövőbeli alkalmazásával Te is hozzájárulsz a bolygón fellelhető intelligens élet kipusztulásának késleltetéséhez!

Na, most hogy napi szinten futok rá arra, hogy minden jóérzésű embert aggaszt a social media commentcsatornáiból feltartóztathatatlanul felbugyogó emberi mocsok, elérkezettnek láttam az időt, hogy jómagam is pár gondolat erejéig megpróbáljam megvilágítani, hogy mi is az valójában, amit itt látni vélünk. A téma alapos körbejárásához mindenkinek minimum hónaljig érő halászcsizmát javaslok, de aki komolyan szeretne megmártózni benne, annak mindenképpen a nehézbúvárfelszerelés az adekvát viselet.

Abban azt hiszem nincs vita közöttünk, hogy az egész jelenség abból deriválható, hogy minden valós következmények nélkül történik egy commentfalon. Ha minden gyíkarcnak jó esélye lenne rá, hogy egy verőfényes délutánon Jay és Néma Bob becsönget hozzá, hogy hasonló színvonalon kérje rajta számon az elhangzottakat, akkor merőben máshogy alakulnának a dolgok. Néhány fogorvos biztosan könnyebben törlesztené a diákhitelét. Ettől persze mindannyian elhatárolódunk, gyalázatos civilizáció-ellenes bűn volna a megtorlásra bíztatni bárkit is. A hiba nem az ön készülékében van; valahol ül egy másik ember egy kényelmes fotelben, aki a mindennapos nyomorával terhelt végtelenségig frusztrált lelkével képtelen megérteni, hogy csak azért, mert megtehetjük még nem szarunk a szőnyegre.

A kibertérben nem úgy érvényesülnek a szabályok, mint a mindennapok valóságában. Valószínűleg pont attól lett annyira szabad, hogy elképesztő sebességgel fújódott fel; amikor kicsi volt nem jutott eszébe senkinek szabályokkal zsugorítani, most meg már akkora, hogy senki nem tudja, hogy melyik végéről kellene egyáltalán nekikezdeni. De mint minden érmének, ennek is két oldala van: egyrészről létrejött az emberiség összes tudását felhalmozó, mindenki számára elérhető kollektív tudat, másrészől pedig az a végtelen nyomor, amit a commentfalakon tapasztalhatunk, a kollektív tudattalan, az ösztönvilág. Mindkettő ugyanannak köszönhető: a szokásos lelkiismereti kérdések teljes zárójelbetételével működtetjük az egész kibervilágot. Összehasonlíthatatlan a lelkiismereti következménye egy könyv letöltésének és annak, hogy a fizikai térben bemész a Libribe, és kihozod a kabátod alatt, ahogy egészen más egy commentfalon valakinek a kurva anyjának a felgyújtására bujtogatni, mint tenni ezt a hétköznapokban.

Ezt a jelenséget egyébként elég nehéz az Internet számlájára írni. Valahogy az élet minden területén egyre szembeötlőbb a lelkiismeretnélküliség térnyerése, legyen szó politikáról, vállalatok működtetéséről, reklámokról, vagy éppen arról, hogy milyen szórakoztató tartalmakat választunk magunknak: több, mint húsz éves a reality műfaj ámokfutása, ami emberek millióinak kínálja más embertársaik módszeres megalázásával a napi önigazolás dózist, hogy na, lehet, hogy a világon semmire nem vittem, de azért ekkora szar mégsem vagyok. Pedig de. Ez ugyanis az amfiteátrumok és a gladiátorharcok civilizációs színvonala, és bárki, aki ehhez méri magát azelőtt elveszítette a játékot, hogy az egyáltalán elkezdődött volna.

Én azt gondolom, hogy az egy nagyszerű vívmány, hogy van lehetőségünk egymással megosztani a gondolatainkat, és ebbe az is beletartozik, hogy reflektálunk egymásra. Ez a lehetőség viszont érvénytelen marad, ha nem tartozik hozzá megfelelő felelősségérzet. Tudom, hogy a rendszer sem tökéletes, nehéz érvényesnek lenni egy olyan világban, ahol a tartalom hitelességének az egyetlen mérőszáma a lájk, ami mögött pontosan annyi a fedezet, amennyi a kattintásba befektetett energia. (Ne is keresd, annyira elhanyagolható, hogy semmilyen kalóriatáblázatban nem fogod megtalálni)

Nem megoldás sem az önkényes moderáció, sem a commentfal letiltása, ezek csupán komolytalan kísérletek a szőnyeg alá söprésre, de aki nem teljesen bolond, az tudja rég: nincs ott már több hely. Az egyetlen dolog, ami segíthet rajtunk, ha megtanuljuk saját magunkat moderálni.

Ritkán, de előfordul, hogy leülök tévét nézni. Nem tudnak azonban olyan jó filmet adni, hogy ne bánjam meg az egészet az első pillanatban, még mielőtt kényelembe helyezném magam. Már fészkelődés közben eszembe jut, hogy mennyire bosszantani fog, amikor 5 perc 32 másodperc múlva a pörgős jelenet vagy épp egy mondat kellős közepén (ugye érezzük, hogy ez mennyire groteszk) lesz egy hirtelen vágás, amikor közlik velem, hogy a szóban forgó műsort - amit éppen elfogyasztani próbálnék - melyik uzsorahitel, fájdalomcsillapító vagy tisztasági betét támogatja. Ilyenkor eltorzul az arcom, és érzem, hogy a testemben szétáradó feszültség egy hatalmas ordítás képében szeretne világra jönni. Én nem fogom itt most Nektek előadni, hogy régebben minden mennyivel jobb volt, mert nem volt, csak máshogyan volt ugyanolyan szar, de egy évtizeddel ezelőtt azért még nem merték ilyen szinten az emberek pofájába vágni, hogy a műsorok csak azért kellenek, hogy valamivel kitöltsék az időt két reklámblokk között. Csak engem dühít végtelenül ez az arrogancia? Nem vagyok naiv, tudom, hogy a hirdetés hozza a zsozsettát, de a mondat közepén, basszamármeg?! Hát nincs egy ember ott, akiben maradt még annyi tartás, hogy legalább a látszatra ügyeljen? Jogosnak tűnhet a kérdés, de vizsgáljuk meg egy másik szemszögből: a gazdasági érdekek teljes mértékben háttérbe szorították a minőségi műsorszerkesztést. Igen, sajnálom, ha valakit untat ez a rizsa, de még garantáltan nagyon sokszor fogom elmondani: a cégek felvásárolják a kereskedelmi tévéktől a műsoridőt - a mi figyelmünkkel együtt - és azzal töltik meg, ami az ő érdekeiket a leghatékonyabban szolgálja. Ha a főnök/befektető odaáll eléd, és azt mondja, hogy vagy találsz még 13 másodpercet ennek a tamponreklámnak, vagy majd holnap valaki megoldja helyetted, amíg te új állás után nézelődsz, akkor bizony az az izgalmas jelenet a közepénél lesz galád módon elvágva.

De evezzünk más vizekre: hónapok óta megy a sivalkodás a Népszabadság bedarálása miatt. Mindenki úgy csinál, mintha itt most valami visszafordíthatatlan kár keletkezett volna a sajtószabadságban. Hogy miben?! Tényleg van olyan ember, aki ezt ki tudja mondani komoly pofával anélkül, hogy elröhögné magát? Mégis miféle sajtószabadságról lehet egyáltalán beszélni, amikor kivétel nélkül az összes olvasottabb sajtótermék mögött pártérdekekhez szorosan köthető gazdasági társaságok állnak? Borzasztóan sajnálom, de van egy cefet rossz hírem: az, hogy lehet választani, hogy ki épp melyik párt propagandahazugságait akarja olvasgatni, az nem sajtószabadság, hanem hazugságpluralizmus. Egy látszatválaszték. És itt is nevetségesen könnyen tettenérhetőek az érdekek: például ott a hírTV, ami nem győzte fényesre polírozni Orbán seggét a nyelvével egészen a "G napig", amikor is - hogyhogy-nem - megfordult a széljárás; azóta érdekes módon hirtelen megtanultak kormánykritikát gyakorolni. És ez csak egy példa a számtalanból.

Én azt gondolom, hogy ezekből a tényekből egyértelműen körvonalazódnak bizonyos mintázatok. Nézzük meg, hogy kik a szereplői ezeknek a történeteknek: egyrészt adott egy médium, ami tartalmat szolgáltat, legyen az bármi: újság, televízió, könyv, film, internetes közösségi médium, satöbbi. Ezek adnak egy keretrendszert a tartalomnak, amit elfogyasztunk. Mert igen, mi is részei vagyunk ennek a modelnek: befogadjuk. Van egy szerepkör, ami még hiányzik ahhoz, hogy ez a dolog fenntartható legyen: kell valaki, aki belepumpálja a lovét. A játék úgy működik, hogy az mondja meg, hogy mi lesz a tartalom, aki a pénzt lapátolja. És ez így van rendjén. (később rátérek, hogy miért) A kereslet és a kínálat ilyen módon találkozik. A valódi kérdés az: akarjuk-e a profitmaximalizáló, lelkiismeret nélküli nagyvállalatok, vagy a harácsoló politikusok kezébe adni a távirányítót.
Nos, a helyzet az elvtársak, hogy már réges-régen náluk van, sőt, mondok durvábbat: még sosem volt nálunk. Amikor egyetlen tévécsatorna és három napilap volt, akkor sem volt választék (nézed, ami van, paraszt, kuss a neved), és most a tömeggyártás korában, ahol van 259 csatorna is vesztésre állunk, mert az adók számának emelkedése közben a tartalom is elinflálódott; szóval nincs valódi választék, bárhogy is nézzük.

Ha egyetlen dolgot tanácsolhatok Nektek, akkor engedjétek meg, hogy ez legyen az: vásároljatok magatoknak tartalmat! Ne menjetek bele a játékba, ne engedjétek, hogy tálcán rakják elétek az információt mások azt a látszatot keltve, hogy ez ingyen van. Semmi nincs ingyen.

A fenti model módosuljon így: a szolgáltató továbbra is szolgáltat, de magát a szolgáltatást finanszírozzák azok, akik utána elfogyasztják a tartalmakat. A minőség záloga ebben az esetben az, hogy ha nem kapod meg a megfelelő színvonalú tartalmat, akkor legközelebb nem fizetsz érte - és mivel nem akar éhen halni - ennél fogva érdekeltté teszed a szolgáltatót is abban, hogy ne próbáljon hulladékot rádsózni. Nem fogok nagy meglepetést okozni, ha elárulom, hogy ezt a modelt úgy hívják, hogy közösségi finanszírozás.

Ha azt szeretnéd, hogy a televízióban olyan minőségű sorozatok és filmek legyenek, mint az HBO-n, akkor fizesd meg azoknak az embereknek a munkáját, akik létre tudják hozni. Ha szeretnéd, hogy legyen valódi sajtószabadság és oknyomozó újságírás, akkor támogass olyan KIZÁRÓLAG közösségi finanszírozásból fenntartott médiumokat, mint az Átlátszó.hu, a Kettős Mérce vagy a Slejm. Ha szeretnéd, hogy továbbra is könnyen megtaláld a releváns válaszokat a kérdéseidre az interneten, akkor küldj évente pár dollárt a Wikipedia-nak. Ha szeretnéd, hogy a számodra fontos közügyek képviselve legyenek, akkor legyél aktivista, vagy legalább küldj pénzt egy civil szervezetnek, ami ezzel foglalkozik. Persze lehetsz naiv, és háboroghatsz, hogy már így is épp elég adót vagy kábeltévé díjat fizetsz, hogy ez neked alanyi jogon jár. Hát nem jár. Ha Te nem vagy hajlandó áldozni arra, ami a szívednek kedves, akkor majd abba fogsz belefulladni, ami mások eléd raknak. Ma a tudatos vásárláshoz adott tanácsok általában arról szólnak, hogy hogyan ne vásárolj meg minden szart, amire nincs is szükséged, ezért hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tudatossághoz az is hozzátartozik, hogy az ember igenis költsön olyasmire, amin nem szabad spórolni.

Többen kérdeztétek, hogy miért indítottam ezt a blogot. Erre többféle válaszom is van. Egyrészről talán többen tudjátok rólam, hogy nem ez az első ilyen próbálkozásom, bár korábban nem törekedtem rá igazán, hogy ezek a gondolatok szélesebb közönség előtt is megméressenek. Az írást mindig is egy jó lehetőségnek tartottam a fejemben kavargó dolgok rendszerezésére; talán egy ötletnek az az első igazán jó megmérettetés, ha leírja az ember, mert gyakran az ilyen rendszerezés közben meg is cáfolódik. Ezek amolyan "hülye kérdések", amiknél az ember már az előtt elkezdi szégyelni magát, hogy befejezi a mondatot. Máskor ennek pont az ellenkezője történik; néha egy helyes kérdés indikálja is a megoldást.

Nos, hát lényegében erről van szó. Kérdéseim vannak, amikre megpróbálok válaszolni. Elnézést kérek mindazoktól, akik ennél markánsabb ars poeticára számítottak, de úgy gondolom, hogy olyan korban élünk, amikor a kérdésekre és a vitákra égető szüksége lenne, a "hagyjuk, és ne firtassuk" hozzáállás mára olyan luxus lett, amit kevesen engedhetnének meg maguknak. Ennek ellenére elég sokan megengedik. Ezen a ponton azonban szeretném kijátszani a végtelen optimizmus kártyát: az univerzum összes sötétsége sem lenne képes egyetlen kis gyertya fényét kioltani. Nekem megvannak a magam példaképei. Bizonyos emberek képesek úgy véleményt nyilvánitani, hogy közben elég ügyesen formálják is azt. Nem életérzéseket árulnak, ha kell bármikor feláldozzák a formát, ha a tartalmat kell megvédeni; és sohasem fordítva. Na ez az, amit igazán példaértékűnek gondolok.

Kérlek ne értsétek félre a gyertya metafóráját: nem vagyok olyan öntelt, hogy azt gondoljam, hogy nekem kell elhozni az életetekbe a fényt, épp ellenkezőleg. Igazi eredménynek azt tartanám, ha a saját kérdéseim és esetleges válaszaim arra ösztönöznének Benneteket, hogy Ti is hangot merjetek adni a sajátjaitoknak, akár egy ilyen fórumon, mint ez a blog, akár egy teljesen másikon, amit arra alkalmasabbnak tartotok. Nagyon egymásra vagyunk utalva. Ha mi nem vagyunk képesek feltenni a jó kérdéseket magunknak és egymásnak, akkor majd megteszik helyettünk olyanok, akik hozzácsomagolják a számukra előnyös válaszokat is. Csak egy példa: és akkor engedjétek meg, ebből az alkalomból megragadjam a lehetőséget, és mocskolódjak kicsit: A Cofidis marketing igazgatója nem forgolódik éjjel álmatlanul a saját izzadtságában, hogy Te hogyan fogod finanszírozni az ünnepeket, meg az újévet. Nem bizony. Ha így volna, valószínűleg azt mondaná: "Hé haver, hagyd már ezt a sok szarságot, minek ez a túlköltekezés?!" Ehelyett azt kérdezni, hogy nem volna-e sokkal kényelmesebb, ha leszarnál az egészet nagyívben, és felvennél egy fasza kis hitelt, hogy ne kelljen már az anyagiakkal babrálni? Akarod te, hogy aprópénz-számolgatásról szóljon a szeretet ünnepe? Ugye nem? Ezeknek a férgeknek olyan érzés lehet kiejteni a szájukon a "túlköltekezés" szót, mintha egy leprással kellene smárolniuk.

Engem bosszant, hogy folyamatosan madárnak néznek, és hogy bepalizhatnak mindenkit, akihez önhibájából, vagy önhibáján kívül nem jut el a megfelelően könyörtelen rendszerkritika. Nem igaz, hogy mindenki mindenkinek farkasa, és hogy a legjobb dolog amit tehetünk az, hogy mentjük az irhánkat. Az ember lelkét nem lehet elkülöníteni az emberiség lelkétől, ahogy a halat nem lehet leválasztani a rajról. Egyedül mind megdöglünk. Ha a gondolataim száz emberből csak kettőt arra ösztönöznek, hogy beszélgessen, vitázzon, érveljen, éljen kritikával, akkor az erre fordított energia számomra már nem volt eltékozolt.

Zárszóként olyan emberek munkájából szeretnék idézni, akik bizonyos értelemben példaképeim amiatt, mert bebizonyították, hogy nincs olyan alantas forma (még a szinkronparódia sem), amelybe ne lehetne komoly kritikát és minőségi tartalmat injektálni, ráadásul nagyon szórakoztatóan:

"Tudom, hogy ott vagytok valahol: hogy hallgattok, és tűrtök; nap mint nap, még ha nem is mindig tudtok róla. De eljöttem, hogy segítsek. Hogy elhozzam a világot, ahol a zene nem lakodalmas, a mozi nem multiplex, a mosópor nem intelligens, és a telefonod nem hazudik... szavak nélkül. Egy világot, ahol a hűségről nem a nyilatkozat jut eszedbe, és a kávé nem a legtöbb, mi adható. És hogy tisztán lássatok: adok nektek testvért, aki nem nagy, és világot, ami nem való."

(Lengyel Balázs és Mészáros Balázs | A Vektor)

Valamit kezdeni kell ezzel a mindennapos erőszakkal. Az elmúlt 2-3 évben elég jó szériám volt bevallom, a világnak egy nagyon hálás és élhető részébe nyertem bebocsátást. Szép volt, jó volt olyan embernek lenni, akinek eltűnni látszott a panaszkodás a hétköznapi túlélőcsomagjából, de tudjuk, hogy egy csoda sem tarthat örökké. Újra eljött a RAGE ideje. Belaktam az új otthonaimat, de ha egyszer kiengedted az önérzetesség szellemét a palackból, akkor azt többé nem zárhatod vissza, akkor sem, ha vért szarsz az erőlködéstől. A falaink már nem védik elég jól a komfortzónát. Az ellenség immár köztünk van, elvtársak.

Mindenkinek van elszámolnivalója magával; az én keresztem a düh. Nem tanít, csak számonkér; az ember érzi magában a feszültséget, ami a mindenkori tehetetlenségéből hízlalja fel magát. A dühöd Te magad vagy; az összes frusztrációd azzal kapcsolatban, ami valaha voltál, vagy most, esetleg lehetnél. Nem a csajodra, a gyerekre, vagy a kibaszott kormányra; önmagadra vagy dühös, amiért nincs válaszod a lelkedet és az igazságérzetedet tépázó állandó erőszakra.

Korábban egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy miféle dolog az, hogy passzív ellenállás. És ahogy a fórumokon tomboló, egymást verbálisan kizsigerelő trollok viselkedésén látom: nem voltam ezzel egyedül. Mert hát miféle válasz az egy támadásra, hogy nem teszek semmit. Ez a dolog valahogy felodhatatlanul aránytalannak tűnik, és teljesen összeegyeztethetetlen azzal, amit manapság a férfiszerepről gondolunk. Ha valaki odabasz, hát én visszabaszok kétszer akkorát, aztán majd legközelebb meggondolja, hogy kivel gecizzen. Nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy az ember lássa, hogy milyen meredeken tart a végtelen erőszakba ez a függvény.

Ahhoz, hogy feloldjuk ezt a hatalmas ellentmondást, meg kell érteni valami fontosat: kell, hogy legyen különbség aközött, hogy nem teszek semmit, vagy a semmit teszem. Nem tenni semmit meggyőződés nélkül is tud az ember, de ahhoz, hogy a semmit jelöld ki a válaszcsapás eszközének, ahhoz tudatosság és előrelátás kell.

Arra, hogy a semmit teszem, arra van egy sokkal alkalmasabb kifejezés: bojkottálom. Nem veszek benne részt. Ez a tudatos passzív ellenállás hatalmas kárt is okozhat, de csak akkor, ha van mögötte azonosulható szellemiség, és persze egy létszámból adódó erőfölény. Tudod mi történne egy olyan világban, ahol az emberek többé nem lennének hajlandóak reklámozott termékeket vásárolni? Eltűnnének a reklámok azokkal az arctalan(és arcátlan) cégekkel együtt, akik nyers tőkeerőből hackelik meg a kapitalizmust, hogy ne a legjobb színvonalú, hanem az a termék dominálja a piacot, amelyiket a leghangosabban ordítják a megafonokból. De hát basszameg, merjünk nagyot álmodni: mi történne azzal a sok öntelt, pöffeszkedő, arrogáns, korrupt, pofátlan politikussal, ha többé az emberek nem adnának le rájuk szavazatokat? Eltűnnének a picsába, és olyan ötletek és programok szerveződnének alulról, amik ma még elképzelhetetlenek. És ha mondjuk holnaptól senki nem fizetné be a hitelét? Bedőlne a régóta fedezet nélküli, adósságokat futószalagon gyártó pénzrendszer? Ha többé senki nem nézné az ingyenesnek csúfolt kereskedelmi csatornákat? (tudjuk azért ugye, hogy valójában semmi nincs ingyen? Legfeljebb nem magyar forintot adunk érte, hanem a tudattalanunkat, hogy kitöröljék vele a seggüket, majd visszadják a reklámblokk végén) Akkor lehet, hogy végre valid, színvonalas tartalmat is kéne gyártani, mint ahogy az HBO teszi?

Ezek a dolgok mind működhetnének, ha csak annyira képesek lennénk az önszerveződésre, hogy bojkottáljuk a saját kifosztásunkat és a kultúránk módszeres lezüllesztését. Nagyon fontos lenne mindenkinek megérteni, hogy hiába várják a forradalmat, hiába reménykednek abban, hogy egy nap arra ébrednek, hogy egy dühös kisebbség végre összekapta magát, és helyettünk felgyújtotta a várost, és lámpavasra akasztotta a politikusokat. Nem fog megtörténni, de ha valami csoda folytán mégis, akkor sem tudna ez az erőszak valódi alternatívát kínálni arra, ami most el van baszva. Azt is érteni kell, hogy passzivitásnak minden esetben önkéntesnek kell lennie. A tiltás nem működik. Ott, ahol valamit betiltasz, ott olyan vadhajtások keletkeznek, amik adott esetben nehezebben ellenőrizhetőek, és akár több kárt is okoznak, mint tiltás eredeti tárgya. Nagyon jó példa erre a könnyűdrogok (tudom, hogy ez egy nagyon szakmaitlan kifejezés, de mégis mindenki érti, hogy mire gondolok) tiltása, és az ezzel párhuzamosan terjedő designer drogok. Megtiltani dolgokat egyenlő az emberek szabadságának, döntéshez való jogának elvitatásával, ami egy infantilizáló erőszak. Nem, nem vagyunk gyerekek, önerőből is képesek vagyunk eldönteni, hogy miben nem akarunk részt venni, köszi szépen.

Fekete péntek. Nomen est omen. Az lealjasodás ilyen tökéletes kiteljesedését tényleg csak a fekete szín, mint a végtelen sötétség metafórája tudja kellő hitelességgel megjeleníteni. Az emberek az emberségüket teljes mértékben levetkőzve, egymást agyontaposva vívnak ökölcsatákkal tarkított ketrecharcot lapostévékért és kávéfőzőkért. Mégis miféle szintje ez a kicsinyességnek és a proliságnak? Hogyan keveredhet egy ember akkora értékválságba, hogy komolyan gondolja, hogy vásári majmot csinál magából aprópénzért? És még mielőtt nagyon felmentettnek éreznéd magad, mert Te csak egy seggszőrepillátort vettél pénteken az egyik webshopban nagyon kulturált körülmények között, hát ne tedd. Ha részt vettél benne, és hozzájárultál, hogy jövőre ismét megérje ezeknek a lelkiismeret és lélek nélküli cégeknek, hogy a beszerzési áron kiárusított termékeikkel egy ótvar nagy reklámot csináljanak magunknak, akkor Téged is megillet a bűnrészeseknek, és a tudatlan fogyasztóknak kijáró faszkorbács. Az egyetlen dolog, amivel bűntelen maradhattál volna, az a teljes tagadás: a bojkott. Azért ne csüggedj, jövőre még biztosan lesz lehetőséged szépíteni.

Nem erőszak bojkottálni, és nem erőszak másokkal beszélgetni arról, hogy miért lenne egyénenként és társadalmi szinten is érdek a távolmaradás. Ha nincs igazi választék, akkor a semmi a legjobb választás, és semmi esetre sem a kisebbnek tűnő rossz. Amikor az ember elolvas egy érdekes könyvet, vagy megnéz egy jó filmet, vagy csak szimplán találkozik valakivel, aki nagyon inspirálóan hat rá, akkor megérti, hogy tonnaszámra pihennek a talajban a világmegváltó ötletek, csak valahogy egy olyan értékválsággal küzdő korba keveredtünk, ahol az igazságnak az a legfőbb mutatója, hogy milyen hangerővel és gyakorisággal üvöltik azt a fülünkbe. Én hiszek abban, hogy lehet máshogy dönteni. Hiszek abban is, hogy néha annyi is elég, hogy az ember véget vessen az önsorsrontásnak, hogy enged a dühének, ökölbe szorítja a kezét, majd a kritikus pillanatban, mielőtt valakinek kegyetlenül odacsapna vele, egyszerűen csak kinyújta a középső ujját.