Valamit kezdeni kell ezzel a mindennapos erőszakkal. Az elmúlt 2-3 évben elég jó szériám volt bevallom, a világnak egy nagyon hálás és élhető részébe nyertem bebocsátást. Szép volt, jó volt olyan embernek lenni, akinek eltűnni látszott a panaszkodás a hétköznapi túlélőcsomagjából, de tudjuk, hogy egy csoda sem tarthat örökké. Újra eljött a RAGE ideje. Belaktam az új otthonaimat, de ha egyszer kiengedted az önérzetesség szellemét a palackból, akkor azt többé nem zárhatod vissza, akkor sem, ha vért szarsz az erőlködéstől. A falaink már nem védik elég jól a komfortzónát. Az ellenség immár köztünk van, elvtársak.

Mindenkinek van elszámolnivalója magával; az én keresztem a düh. Nem tanít, csak számonkér; az ember érzi magában a feszültséget, ami a mindenkori tehetetlenségéből hízlalja fel magát. A dühöd Te magad vagy; az összes frusztrációd azzal kapcsolatban, ami valaha voltál, vagy most, esetleg lehetnél. Nem a csajodra, a gyerekre, vagy a kibaszott kormányra; önmagadra vagy dühös, amiért nincs válaszod a lelkedet és az igazságérzetedet tépázó állandó erőszakra.

Korábban egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy miféle dolog az, hogy passzív ellenállás. És ahogy a fórumokon tomboló, egymást verbálisan kizsigerelő trollok viselkedésén látom: nem voltam ezzel egyedül. Mert hát miféle válasz az egy támadásra, hogy nem teszek semmit. Ez a dolog valahogy felodhatatlanul aránytalannak tűnik, és teljesen összeegyeztethetetlen azzal, amit manapság a férfiszerepről gondolunk. Ha valaki odabasz, hát én visszabaszok kétszer akkorát, aztán majd legközelebb meggondolja, hogy kivel gecizzen. Nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy az ember lássa, hogy milyen meredeken tart a végtelen erőszakba ez a függvény.

Ahhoz, hogy feloldjuk ezt a hatalmas ellentmondást, meg kell érteni valami fontosat: kell, hogy legyen különbség aközött, hogy nem teszek semmit, vagy a semmit teszem. Nem tenni semmit meggyőződés nélkül is tud az ember, de ahhoz, hogy a semmit jelöld ki a válaszcsapás eszközének, ahhoz tudatosság és előrelátás kell.

Arra, hogy a semmit teszem, arra van egy sokkal alkalmasabb kifejezés: bojkottálom. Nem veszek benne részt. Ez a tudatos passzív ellenállás hatalmas kárt is okozhat, de csak akkor, ha van mögötte azonosulható szellemiség, és persze egy létszámból adódó erőfölény. Tudod mi történne egy olyan világban, ahol az emberek többé nem lennének hajlandóak reklámozott termékeket vásárolni? Eltűnnének a reklámok azokkal az arctalan(és arcátlan) cégekkel együtt, akik nyers tőkeerőből hackelik meg a kapitalizmust, hogy ne a legjobb színvonalú, hanem az a termék dominálja a piacot, amelyiket a leghangosabban ordítják a megafonokból. De hát basszameg, merjünk nagyot álmodni: mi történne azzal a sok öntelt, pöffeszkedő, arrogáns, korrupt, pofátlan politikussal, ha többé az emberek nem adnának le rájuk szavazatokat? Eltűnnének a picsába, és olyan ötletek és programok szerveződnének alulról, amik ma még elképzelhetetlenek. És ha mondjuk holnaptól senki nem fizetné be a hitelét? Bedőlne a régóta fedezet nélküli, adósságokat futószalagon gyártó pénzrendszer? Ha többé senki nem nézné az ingyenesnek csúfolt kereskedelmi csatornákat? (tudjuk azért ugye, hogy valójában semmi nincs ingyen? Legfeljebb nem magyar forintot adunk érte, hanem a tudattalanunkat, hogy kitöröljék vele a seggüket, majd visszadják a reklámblokk végén) Akkor lehet, hogy végre valid, színvonalas tartalmat is kéne gyártani, mint ahogy az HBO teszi?

Ezek a dolgok mind működhetnének, ha csak annyira képesek lennénk az önszerveződésre, hogy bojkottáljuk a saját kifosztásunkat és a kultúránk módszeres lezüllesztését. Nagyon fontos lenne mindenkinek megérteni, hogy hiába várják a forradalmat, hiába reménykednek abban, hogy egy nap arra ébrednek, hogy egy dühös kisebbség végre összekapta magát, és helyettünk felgyújtotta a várost, és lámpavasra akasztotta a politikusokat. Nem fog megtörténni, de ha valami csoda folytán mégis, akkor sem tudna ez az erőszak valódi alternatívát kínálni arra, ami most el van baszva. Azt is érteni kell, hogy passzivitásnak minden esetben önkéntesnek kell lennie. A tiltás nem működik. Ott, ahol valamit betiltasz, ott olyan vadhajtások keletkeznek, amik adott esetben nehezebben ellenőrizhetőek, és akár több kárt is okoznak, mint tiltás eredeti tárgya. Nagyon jó példa erre a könnyűdrogok (tudom, hogy ez egy nagyon szakmaitlan kifejezés, de mégis mindenki érti, hogy mire gondolok) tiltása, és az ezzel párhuzamosan terjedő designer drogok. Megtiltani dolgokat egyenlő az emberek szabadságának, döntéshez való jogának elvitatásával, ami egy infantilizáló erőszak. Nem, nem vagyunk gyerekek, önerőből is képesek vagyunk eldönteni, hogy miben nem akarunk részt venni, köszi szépen.

Fekete péntek. Nomen est omen. Az lealjasodás ilyen tökéletes kiteljesedését tényleg csak a fekete szín, mint a végtelen sötétség metafórája tudja kellő hitelességgel megjeleníteni. Az emberek az emberségüket teljes mértékben levetkőzve, egymást agyontaposva vívnak ökölcsatákkal tarkított ketrecharcot lapostévékért és kávéfőzőkért. Mégis miféle szintje ez a kicsinyességnek és a proliságnak? Hogyan keveredhet egy ember akkora értékválságba, hogy komolyan gondolja, hogy vásári majmot csinál magából aprópénzért? És még mielőtt nagyon felmentettnek éreznéd magad, mert Te csak egy seggszőrepillátort vettél pénteken az egyik webshopban nagyon kulturált körülmények között, hát ne tedd. Ha részt vettél benne, és hozzájárultál, hogy jövőre ismét megérje ezeknek a lelkiismeret és lélek nélküli cégeknek, hogy a beszerzési áron kiárusított termékeikkel egy ótvar nagy reklámot csináljanak magunknak, akkor Téged is megillet a bűnrészeseknek, és a tudatlan fogyasztóknak kijáró faszkorbács. Az egyetlen dolog, amivel bűntelen maradhattál volna, az a teljes tagadás: a bojkott. Azért ne csüggedj, jövőre még biztosan lesz lehetőséged szépíteni.

Nem erőszak bojkottálni, és nem erőszak másokkal beszélgetni arról, hogy miért lenne egyénenként és társadalmi szinten is érdek a távolmaradás. Ha nincs igazi választék, akkor a semmi a legjobb választás, és semmi esetre sem a kisebbnek tűnő rossz. Amikor az ember elolvas egy érdekes könyvet, vagy megnéz egy jó filmet, vagy csak szimplán találkozik valakivel, aki nagyon inspirálóan hat rá, akkor megérti, hogy tonnaszámra pihennek a talajban a világmegváltó ötletek, csak valahogy egy olyan értékválsággal küzdő korba keveredtünk, ahol az igazságnak az a legfőbb mutatója, hogy milyen hangerővel és gyakorisággal üvöltik azt a fülünkbe. Én hiszek abban, hogy lehet máshogy dönteni. Hiszek abban is, hogy néha annyi is elég, hogy az ember véget vessen az önsorsrontásnak, hogy enged a dühének, ökölbe szorítja a kezét, majd a kritikus pillanatban, mielőtt valakinek kegyetlenül odacsapna vele, egyszerűen csak kinyújta a középső ujját.