Ritkán, de előfordul, hogy leülök tévét nézni. Nem tudnak azonban olyan jó filmet adni, hogy ne bánjam meg az egészet az első pillanatban, még mielőtt kényelembe helyezném magam. Már fészkelődés közben eszembe jut, hogy mennyire bosszantani fog, amikor 5 perc 32 másodperc múlva a pörgős jelenet vagy épp egy mondat kellős közepén (ugye érezzük, hogy ez mennyire groteszk) lesz egy hirtelen vágás, amikor közlik velem, hogy a szóban forgó műsort - amit éppen elfogyasztani próbálnék - melyik uzsorahitel, fájdalomcsillapító vagy tisztasági betét támogatja. Ilyenkor eltorzul az arcom, és érzem, hogy a testemben szétáradó feszültség egy hatalmas ordítás képében szeretne világra jönni. Én nem fogom itt most Nektek előadni, hogy régebben minden mennyivel jobb volt, mert nem volt, csak máshogyan volt ugyanolyan szar, de egy évtizeddel ezelőtt azért még nem merték ilyen szinten az emberek pofájába vágni, hogy a műsorok csak azért kellenek, hogy valamivel kitöltsék az időt két reklámblokk között. Csak engem dühít végtelenül ez az arrogancia? Nem vagyok naiv, tudom, hogy a hirdetés hozza a zsozsettát, de a mondat közepén, basszamármeg?! Hát nincs egy ember ott, akiben maradt még annyi tartás, hogy legalább a látszatra ügyeljen? Jogosnak tűnhet a kérdés, de vizsgáljuk meg egy másik szemszögből: a gazdasági érdekek teljes mértékben háttérbe szorították a minőségi műsorszerkesztést. Igen, sajnálom, ha valakit untat ez a rizsa, de még garantáltan nagyon sokszor fogom elmondani: a cégek felvásárolják a kereskedelmi tévéktől a műsoridőt - a mi figyelmünkkel együtt - és azzal töltik meg, ami az ő érdekeiket a leghatékonyabban szolgálja. Ha a főnök/befektető odaáll eléd, és azt mondja, hogy vagy találsz még 13 másodpercet ennek a tamponreklámnak, vagy majd holnap valaki megoldja helyetted, amíg te új állás után nézelődsz, akkor bizony az az izgalmas jelenet a közepénél lesz galád módon elvágva.

De evezzünk más vizekre: hónapok óta megy a sivalkodás a Népszabadság bedarálása miatt. Mindenki úgy csinál, mintha itt most valami visszafordíthatatlan kár keletkezett volna a sajtószabadságban. Hogy miben?! Tényleg van olyan ember, aki ezt ki tudja mondani komoly pofával anélkül, hogy elröhögné magát? Mégis miféle sajtószabadságról lehet egyáltalán beszélni, amikor kivétel nélkül az összes olvasottabb sajtótermék mögött pártérdekekhez szorosan köthető gazdasági társaságok állnak? Borzasztóan sajnálom, de van egy cefet rossz hírem: az, hogy lehet választani, hogy ki épp melyik párt propagandahazugságait akarja olvasgatni, az nem sajtószabadság, hanem hazugságpluralizmus. Egy látszatválaszték. És itt is nevetségesen könnyen tettenérhetőek az érdekek: például ott a hírTV, ami nem győzte fényesre polírozni Orbán seggét a nyelvével egészen a "G napig", amikor is - hogyhogy-nem - megfordult a széljárás; azóta érdekes módon hirtelen megtanultak kormánykritikát gyakorolni. És ez csak egy példa a számtalanból.

Én azt gondolom, hogy ezekből a tényekből egyértelműen körvonalazódnak bizonyos mintázatok. Nézzük meg, hogy kik a szereplői ezeknek a történeteknek: egyrészt adott egy médium, ami tartalmat szolgáltat, legyen az bármi: újság, televízió, könyv, film, internetes közösségi médium, satöbbi. Ezek adnak egy keretrendszert a tartalomnak, amit elfogyasztunk. Mert igen, mi is részei vagyunk ennek a modelnek: befogadjuk. Van egy szerepkör, ami még hiányzik ahhoz, hogy ez a dolog fenntartható legyen: kell valaki, aki belepumpálja a lovét. A játék úgy működik, hogy az mondja meg, hogy mi lesz a tartalom, aki a pénzt lapátolja. És ez így van rendjén. (később rátérek, hogy miért) A kereslet és a kínálat ilyen módon találkozik. A valódi kérdés az: akarjuk-e a profitmaximalizáló, lelkiismeret nélküli nagyvállalatok, vagy a harácsoló politikusok kezébe adni a távirányítót.
Nos, a helyzet az elvtársak, hogy már réges-régen náluk van, sőt, mondok durvábbat: még sosem volt nálunk. Amikor egyetlen tévécsatorna és három napilap volt, akkor sem volt választék (nézed, ami van, paraszt, kuss a neved), és most a tömeggyártás korában, ahol van 259 csatorna is vesztésre állunk, mert az adók számának emelkedése közben a tartalom is elinflálódott; szóval nincs valódi választék, bárhogy is nézzük.

Ha egyetlen dolgot tanácsolhatok Nektek, akkor engedjétek meg, hogy ez legyen az: vásároljatok magatoknak tartalmat! Ne menjetek bele a játékba, ne engedjétek, hogy tálcán rakják elétek az információt mások azt a látszatot keltve, hogy ez ingyen van. Semmi nincs ingyen.

A fenti model módosuljon így: a szolgáltató továbbra is szolgáltat, de magát a szolgáltatást finanszírozzák azok, akik utána elfogyasztják a tartalmakat. A minőség záloga ebben az esetben az, hogy ha nem kapod meg a megfelelő színvonalú tartalmat, akkor legközelebb nem fizetsz érte - és mivel nem akar éhen halni - ennél fogva érdekeltté teszed a szolgáltatót is abban, hogy ne próbáljon hulladékot rádsózni. Nem fogok nagy meglepetést okozni, ha elárulom, hogy ezt a modelt úgy hívják, hogy közösségi finanszírozás.

Ha azt szeretnéd, hogy a televízióban olyan minőségű sorozatok és filmek legyenek, mint az HBO-n, akkor fizesd meg azoknak az embereknek a munkáját, akik létre tudják hozni. Ha szeretnéd, hogy legyen valódi sajtószabadság és oknyomozó újságírás, akkor támogass olyan KIZÁRÓLAG közösségi finanszírozásból fenntartott médiumokat, mint az Átlátszó.hu, a Kettős Mérce vagy a Slejm. Ha szeretnéd, hogy továbbra is könnyen megtaláld a releváns válaszokat a kérdéseidre az interneten, akkor küldj évente pár dollárt a Wikipedia-nak. Ha szeretnéd, hogy a számodra fontos közügyek képviselve legyenek, akkor legyél aktivista, vagy legalább küldj pénzt egy civil szervezetnek, ami ezzel foglalkozik. Persze lehetsz naiv, és háboroghatsz, hogy már így is épp elég adót vagy kábeltévé díjat fizetsz, hogy ez neked alanyi jogon jár. Hát nem jár. Ha Te nem vagy hajlandó áldozni arra, ami a szívednek kedves, akkor majd abba fogsz belefulladni, ami mások eléd raknak. Ma a tudatos vásárláshoz adott tanácsok általában arról szólnak, hogy hogyan ne vásárolj meg minden szart, amire nincs is szükséged, ezért hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tudatossághoz az is hozzátartozik, hogy az ember igenis költsön olyasmire, amin nem szabad spórolni.